90 km éjjel, ködben, esőben, mocsárban
Igen.
Tisztelt olvasó! „Az 54-es Kihívása” elnevezésű túlélő versenyen részt vett katonákat, és önkéntes – mondom, önkéntes! – tartalékosokat szeretnénk méltatni a következőkben.
A Veszprémi Honvéd Sportegyesület a HOSOSZ és az MH 54. Veszprém Radarezred támogatásával az idén is megrendezte a legelszántabbaknak és legfelkészültebbeknek szóló nemes viadalát.
A kihívást a leterheltség miatt idén csupán az MH legőrültebb 38 gladiátora vállalta, közülük is azonban csak 14 fő érte el a célvonalat. A legjobbak legjobbika az idén az MH 43. HVTE (Laki Imre, Virágosi Zsolt) és az önkéntesekből álló „Bakonyi poroszkálók” (Csepin Péter, Biki Bulcsú, Gazsó Kornél) közös csapata lett.
Csepin Péter ÖMT őrmester, a győztes csapat tagja, imígyen írt a történtekről:
„Ma 2015. december 11.-e van. Ragyogó napsütés kényezteti azokat, akik könnyű sétára indulnak, hogy a tél közepén erőt gyűjtsenek a zordabb időkre.
Ilyen körülmények között meg sem rendezték volna az 54-es kihívása elnevezésű tortúrát, ami jelenleg Magyarország legkeményebb járőrversenye. Mi, akik részt vettünk rajta, mindenképpen így érezzük.
A hagyományok szerint zajlott minden, az induláskor már gyülekeztek a felhők, és ahogy besötétedett – tél van, korán sötétedik –, attól kezdve köd, illetve eső. Természetesen metsző szél, mert anélkül a nedves hideg, mint tudjuk, semmit sem ér. A feladat: megkeresni a megadott pontokat a Bakonyban, amelyek egymástól lehetőleg messze legyenek, és megközelíthetetlen helyen. Hegytetőn, tóban, sziklahasadékban, fán, volt orosz bázis legalján, mocsár közepén. A lemorzsolódás nagy, a végére 63%, mert az időjárás, a hegymenet, a folyamatos hideg, és a már a második órában nedves láb – három pár zoknim kevésnek bizonyult, és hiába facsartam ki, nem termeltem annyi hőt, hogy meg tudjam szárítani őket a ruhám alatt – eszik az embert.
Persze a táv is hozzásegít a feladáshoz annak, akinek hajlama van rá, és nem tudom nem megérteni őket. Csak minket máshogy programoztak, Kornél a síkokat még mindig futná, Buló darál mellette, Imi tájékozódási professzor, Zsolt húzólovakat szégyenít meg a trappolásával, én az azimut brutálos hegymenetekben vagyok otthon. Ez a mi ötfős csapatunk összetétele. A 43-asok és a Bakonyi poroszkálók fúziója. Mondhatni, tökéletes keverék.
Persze vannak hiányosságaink. Kornél pár napja eltörte edzésen a bal lába kisujját. Összeragasztottuk és nem is volt kérdés, jön-e. Zsolt reggel adta le a szolgálatot, nem szenved túlalvásban. Imi pedig csak öt doboz cigit hozott magával, hogy a tüdő-vitálkapacitásunkat tesztelje. Mivel mi nem dohányzunk. Csak extrém körülmények közt, és ez az. Már ha normálistól eltérőnek lehet nevezni, hogy néhány elszánt ember, vaksötétben, a legjobb fejlámpával is legfeljebb néhány méterre látva a köd miatt, elkeseredetten töri előre magát azért a vadonban, hogy utána olyan feladatot hajtson végre, ami biztosan fájni fog neki. Bár egy békés tó fölött drótkötélen átsuhanni egy markolatba kapaszkodva éjnek évadján élvezetes, egy másik tóba belegázolni éjszaka azért, hogy Madáchot olvass, már kevésbé.
A Hajagra felsétálni nappal, szép időben ajándék. Éjjel, mikoron már csőlátásod van a fejlámpától, és minden lépésre figyelned kell, mert ide nem jön érted mentő, ha eltöröd a lábadat, márpedig könnyen megeshet, mert a sziklák, és az avar is csúsznak; nos, ez viszont több résztvevő egybehangzó állítása szerint is gusztustalan. Közben igyekszik mindenki, mert nagyon egyben mozog a mezőny.
Az 54-esre nem hipsterek jelentkeznek. A tizedik órában, amikor már túl vagyunk 50 kilométeren, de még nem vagyunk benne biztosak, hogy túl vagyunk-e a felén, na akkor kell egymást felváltva biztatnunk. Főleg azért, mert a térképen jelölt utak már nincsenek, vagy benőtte őket a szeder, ami vetekszik a gyodával, vagy elzárta az átjárási lehetőséget a terület átmeneti gazdája. Tehát vagy kerülsz, vagy hatolsz. Segítek. Felesleges lépést nem teszünk, mivel a felázott lábunk nem engedi meg ezt a luxust. Fáj minden megtett lépés, a beszélgetés is ritkul. Öt Ariel a rengetegben. És hozzá az a megnyugtató skandináv sötétség.
Szomjúság gyötör, és éhes vagyok. Amilyen lassan érjük el Hárskutat, olyan lassan hajnalodik. De egyszer csak pirosra vált az éj sötétje, mi pedig megtáltosodunk. Imi erdészektől szerez vizet, bekapunk egy kis szőlőcukrot, majd a nyolcvanadik kilométertől hatalmas hajrába kezdünk. Már látjuk Veszprémet. Belőjük az utolsó koordinátákat, látjuk, hogy a Jutaspuszta alatti mocsárban van, de az eufória tiltja a józan észnek, hogy elhiggyük – pedig Imi állítja –, a végén még derékig iszapban kell majd caplatni. És láss csodát, valóban. Először még zsombékokon ugrándozva, nádkötegeket lábunk alá téve, majd szimplán fogcsikorgatva gázolva a megadott pont felé, a sűrű fekete, pokolbűzét árasztó, mindent megragadó masszában. De mint minden csoda, ez is véget ér, kijutottunk.
A kötelező bejelentkezéskor kiderül, ha egy órán belül teljesítjük ezt az utolsó pár kilométert, mi leszünk az elsők. Vigyorogva, vicsorogva 34 perc. Huszonegy óra tiszta idő alatt tettünk meg 92,5 kilométert. Magas a dobogó első foka, de ezt a kis erőfeszítést még kipréseljük magunkból.
Köszönet Vass Tibor százados Úrnak, hogy megtanított minket a hétköznapok tiszteletére. ”
További fotók:
https://goo.gl/photos/1YTyYTDCACzYYAw46
Eredmények:
54-es kihívása 2015 eredmények
